Na így kell kényszervállalkozni!

Galambosszeren, Hedvignél és Zoltánnál megtalálhatjuk az élet értelmét vagy ha azt nem is, de legalább közelebb kerülhetünk önmagunkhoz vagy ha még ezt sem, akkor valamit biztosan ad – mert elvenni nem fog, az tuti. Valaki úgy távozik tőlük, hogy „ide nekem az egész világot”. Valaki úgy, hogy meg se tud szólalni, mert életében először látott szarvast közelről. Valaki úgy, hogy még soha ennyit nem beszélgetett a feleségével. Persze ez nem mindenkinek való.

Hedvig és Zoltán története akár egy giccses hollywoodi sztori is lehetne: egy nő és egy férfi beleszeret a tájba, aztán ott véletlenül találkoznak és egymásba is beleszeretnek. Majd közös vállalkozást csinálnak, ami sikeres lesz és élnek, mint Marci hevesen. Jól hangzik, igaz? Azonban a 2000-es évek Magyarországán, főleg vidéken ez némiképp másképp nézett ki, mert a kulcsmondat az, hogy kényszerből lettek vállalkozók. Ám ezt is lehet sokféleképpen csinálni, mert ez sem mindenkinek való. Hedvig és Zoltán történetéből viszont mindenki tanulhat, ezért beszélgettünk velük.

Mi az a Galambosszer?

Galambosszer nem egy gyakori elnevezés, tulajdonnév, és gyaníthatjuk, hogy a szer a szótő és a Galambos a toldalék. Jön a segítség: a szer egy laza településszerkezetet jelöl, amolyan faluforma, ahol az egyes házak és házcsoportok között akár nagyobb területek is lehetnek, erdők, mezők és rétek formájában. Ennek kialakulásának oka katonai jellegű, ugyanis a védelem miatt volt erre szükség. Egy-egy összetartozó közösséget, házcsoportot jelöltek szer elnevezéssel, ezt jelöli a Galambosszer. E rövidke nyelvi, etimológiai kitérő után már sejthető, hogy ez egyetlen magyar tájegységre vonatkozhat: az Őrségre. Itt fogtak vállalkozásba főszereplőink. És vajon mivel lehetett egy kis pénzt keresni az Őrségben majd’ 20 évvel ezelőtt? Az olvasó már tudja: szálláskiadással.  Visszatérve megint a szerekre: az Őrségben nincsenek utcanevek, klasszikus értelemben, tehát szándékosan nem ’hagyományos’, mert itt az a hagyomány, hogy szerek vannak. Tehát Galambosszer egy utca Őriszentpéteren. Méghozzá a település egyik végén az utolsó utcát jelöli, ami után már csak az erdő van. (Mindennek az információnak nincs jelentősége Hedvig és Zoltán története szempontjából, ám azért fontos, hogy el tudjuk képzelni, hogy a szállás tényleg a faluszélén van, konkrétan az erdő bejárata mellett.)

„Egy dolgot tudtunk, hogy mit nem akarunk”

Igazi kényszervállalkozók, akiknek semmilyen más választása nem volt a pénzkeresetre, csak az, hogy szállást adjanak ki az odatévedő turistáknak, ami kezdetben a tudatos marketing helyett leginkább a szerencsének volt köszönhető.  „Egy dolgot tudtunk, hogy mit nem akarunk. És ez az volt, hogy nem akarunk visszamenni a városba” – mondja Zoltán. Hedvig még diák korában volt az Őrségben, két alkalommal és annyira mélyen megérintette, hogy tudta, hogy ide vissza kell jönnie. Zoltán teljesen véletlenül és teljesen máskor került az Őrségbe, egy barátjánál tervezett lakni fél évet, de itt rájött, hogy a fél év letelte után maradnia kell. A tündérmese folytatódott kettőjük találkozásával, majd gyorsan rájöttek, hogy ahhoz, hogy maradhassanak, valami bevételi forrást ki kell találni. „Nem az volt a szándékunk, hogy vendégházazzunk, hanem, hogy mi az, amivel el tudjuk érni azt, hogy ne kelljen visszamennünk a városba, és itt tudjuk maradni vidéken” – teszi hozzá Hedvig. Mindketten azt érezték, hogy az Őrségben olyan paraméterek vannak, amik nélkül sokkal nehezebb volna. „Ez egy mankó” – ahogy fogalmaznak. Ez egy lényeges különbség az átlag kényszervállalkozókhoz képest: nem panaszkodik a körülményekre és a helyzetre. Csak azt keresi, hogy hogyan tud előrébb jutni. Ez az első lecke kényszervállalkozóknak.

Az első ház

Zoltán saját kezével építette meg első házukat 2003-ban: egy hagyományos helyi, őrségi házikó bontásából és újrafelhasználásából született meg a későbbi Faluszéli Vendégház - a gerendaház, sárral tapasztott falakkal, cserépkályhával. Mindezzel a cél az is volt, hogy a természet körforgását a lehető legkisebb mértékben bontsák meg egy mesterségesen odaépített ingatlannal. Ez más is mint a többi ház arrafelé, más a hangulata, más az atmoszférája: nem Kádár-kocka, nem is műanyag ablakos piros cserepes ház beton terasszal. Még csak nem is finn gerendaház. Ám pont emiatt lett annyira keresett. Ezt segíti az is, hogy mindent kézzel csináltak: Zoltán felépítette a házat, Hedvig pedig otthonná varázsolta – a belső munkák, az elrendezés, a mozaik cserépek az ő keze munkáját dicséri.  Ráadásul, mivel nagy mértékben a természet alapanyagait használták, a beruházási költség nagyon minimális volt, mert a népi építészet nem pénz-, hanem munkaigényes. Ezt a házat kényszerből kiadták, ők pedig albérletbe költöztek. Ezzel indult a szálláskiadási biznisz. Az első vendégeket még ismerős szállásadók küldték, akiknek túl sok volt a foglalásuk. Aztán szépen lassan elkezdett terjedni a híre, hogy náluk egészen más megszállni és létezni, mint más őrségi szállásokon. „A pasasok falakat raknak, meg beteszik a nyílászárót, de ott nem lesz hangulat, az ház. Egy vendégháznál nagyon fontos a hangulat, az a játékosság, ami az embereket el tudja varázsolni - ez pedig totálisan a női minőség. Ezért szerintem mi jó páros vagyunk, hogy egy nagyon lelkes pasas, egy nagyon tehetséges nővel együtt kezd el vendégházat csinálni, mert ez azért nem evidencia.” – mondja Zoltán. „A szállásoknak kell valami kis íz, amitől egyedi lesz” – teszi hozzá Hedvig.

A témáról bővebben a Tovább gombra kattintva olvashatsz!

Tovább